Webnaplóm

csillagszóró 1968 - lekvár ügy - fogaskerekű vasút menetrend 1885. évi - helló! 2015 van! - első Zahia YouTube video - Quaestor károsultak kárrendezési alap - valóban 444-szer - Calzedonia 2015

90 éve született Kiss László - a Magyar Királyi Honvéd légierő pilótája

2014. február 18. 16:58 - linkNapló

Kiss László (1923 – 1995) a Magyar Királyi Honvéd légierő pilótája születésének 90. évfordulójára emlékezve rögzítettem életrajzát

1923. március 11-én Csonádpalotán született, értelmiségi családból. Középiskoláit Makón végezte, ezután önkéntesként bevonult a légierőhöz.

1943. december 6-ától – miután elvégezte a repülőakadémiát – hivatásos repülőhadnagyként szolgált a honi légvédelemben. A 101. “Puma” vadászrepülő ezredhez kérte magát, ennek kötelékében vette fel társaival együtt az egyenlőtlen küzdelmet az amerikai-angol, majd a szovjet légierővel szemben, amelyek 1944 tavaszától, a német megszállás után fokozott erővel támadták Magyarország területét.

“Számunkra teljesen egyértelmű volt, – írja visszaemlékezésében – hogy csak néhány száz emberéletet és egy-két ipartelepet sikerül megmentenünk, akkor is szembe kell szállnunk a fantasztikus méretű túlerővel.”

Gépét 1944. november 5-én egy amerikai repülőkkel vívott légiharcban lelőtték. A súlyosan megsebesült Kiss Lászlót – a gyors szovjet előretörés miatt – Németországba szállították gyógykezelésre. Innen – bár még félig sem gyógyult meg – két bajtársával együtt 1944 telén megszökött, és a segítségükkel hazajutott. (Sebesülésének történetét a “Légiháború Magyarország felett” c. munka 2. kötete dokumentálja; a szökésről Tobak Tibor számol be “Pumák földön-égen” c. könyvében.)

A háború vége felé még egyszer Németországba menekítették. Innen 1945 őszén kórházvonattal hozták haza.

Még hosszú ideig lábadozott. Amikor munkaképességét visszanyerte, a család fuvarozási vállalkozásában kezdett el dolgozni Kiskunhalason. 1949 után az ó két tehergépkocsijukat is államosították. Semmijük sem maradt, Kiss Lászlónak ismét új életet kellett kezdenie.

(Sorsa további alakulására nézve, hosszabban idézünk önéletrajzából:)

“Múltamat sem megtagadni, sem pedig eltagadni nem voltam hajlandó és ilyen priusszal nem vettek fel sehova. Baráti segítséggel végül Esztergomban kötöttem ki, először a Szerszámgépgyárnál dolgoztam mint segédmunkás, a műhelyt söprögettem. Később elvégeztem egy úgynevezett átképzős tanfolyamot és így lettem a gyár köszörűs szakmunkása. A tomboló vörös terror éveiben itt dolgoztam kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel, a vezetőség csak mint megtűrt személyt kezelt.

Úgy emlékezem, október 26-án Horváth Csaba barátommal a városháza erkélyéről beszéltünk a teret megtöltő tömeghez. Csaba elszavalta a “Talpra Magyar”-t is. Megható volt mikor egy igen idős ember egy 1948-ból való nemzeti zászló darabját hozta fel hozzánk az erkélyre.

Innen kezdve fantasztikusan felgyorsultak az események. Elsőnek az esztergomi Szerszámgépgyárban alakult meg a munkástanács. Munkája és tevékenysége volt az “etalon” a később alakuló munkástanácsok számára. Különböző gyári részlegek szabadon választották meg képviselőiket a munkástanácsba. Itt különböző tisztségeket viseltem, igen sokféle problémát kellett megoldani. (…)

Miután a városban megalakultak a különböző munkástanácsok, ezeknek a küldöttei választották meg a városi Nemzeti Tanácsot, így lett tagja ennek a testületnek rajtam kívül Horváth Csaba és Zséger László is. Tulajdonképpen összekötők voltunk a munkástanács és a városi testület között. Ebben az időben döntő módon befolyásolta a város életét a munkástanácsok állásfoglalása. (…) Egy emberöltő távlatából nehéz pontosan és hitelesen felidézni az akkor történteket, de amit nem lehet elfelejteni, az egységes nemzeti összefogás, ami napok alatt elsöpörte a kegyetlen vörös diktatúrát. (…)

Hogy mikor történt már nem tudom, talán a városháza erkélyéről elmondott beszédeink után, vagy az azt követő nap. A posta szűk utcájában két vagy három tehergépkocsi sorakozott fel, platójukon zsúfolva tizennégy-tizennyolc éves gyerekekkel, mondván, hogy mennek Pestre. A sofőröket – akik már katonaviselt emberek voltak – sikerült jobb belátásra bírnom, olyan “észérvek” segítségével, hogy például egyáltalán hol szándékoznak a gyerekeket letenni és otthagyni, ezek még katonák sem voltak., fegyver még nem volt a kezükben. Igaz, nagyon lelkesek, de tájékozatlanok, hiszen mi sem láttuk a helyzetet tisztán. Továbbá, mi lesz, ha Pest előtt elkapják őket stb.

Végül az utolsó érv hatott, vagyis az, hogy a megalakuló Nemzeti Tanács felhívja az esztergomi páncélos alakulat parancsnokságát, azonnal induljon a budapesti forradalmárok megsegítésére. A gyerekek ezután szép lassan szétszéledtek. Ennek ellenére később hallottam, hogy a Bazilika környékéről egy tehergépkocsival többen Pestre mentek, további sorsukról már sajnos nem tudtam meg semmit. (…)

Bekövetkezett a forradalom tragédiája: november 4. A Nemzeti Tanács és az esztergomi munkástanácsok helyükön maradtak. Lelkiismeretünk tiszta volt és helyünket nem hagytuk el letartóztatásunkig. (…)

A szovjet páncélosok november 24-én ígéretük ellenére bevonultak a városba. Nem sokkal utána hívatták a Nemzeti Tanácsot. Igen kemény tárgyalás volt., mondhatom, senki nem volt megijedve a szovjet tankok láttán. Röviden szólva, a szovjet tisztek a tárgyalás végén már egyáltalán nem tudták, tulajdonképpen mi is történik itt. Végül közölték, ha vállaljuk , hogy a városban rend lesz, nem avatkoznak be semmibe. Természetesen vállaltuk, és ezzel véget ért az első tárgyalás.

Úgy emlékszem, a későbbi tárgyalásokon is jelen voltam. Az ezredes mindig provokálta a politikai vitákat, mi pedig nem voltunk szégyenlősek: mindig megkapták tőlünk , hogy itt tartózkodásuk teljesen törvénytelen, hogy Kádár csak az ő szuronyaikra támaszkodik, továbbá, hogy szabad választást akarunk stb.

Az egység politikai tisztje többször kérdezgetett erről-arról. Nem értette, mi az, hogy munkástanács, több pártból álló parlament, szabad választás stb. Legközelebb, mikor ismét erről faggatózott – egy ötlettől vezérelve – mondtam neki: jöjjön ki a gyárba, aznap éppen tanácskozik a munkástanács. (A gyár ekkor már régen üzemelt). Ami ott történik, mindent lefordítanak, esetleges kérdésekre neki kell válaszolnia, de ő is kérdezhet. Rövid gondolkodás után ráállt, kocsiba ültünk és irány a gyár. Mondanom sem kell, lett nagy megrökönyödés, mikor beállítottam a századossal, és röviden közöltem a tagokkal, hogy mi is a százados beosztása, és hogy némi “agytágítás” céljából hoztam őt magammal. A munkástanács ekkor már napirend szerint tárgyalta a folyó ügyeket, amit állandóan fordítottak. Ennek végeztével jöttek a kérdések, a százados bizony igen zavarban volt, csak az iskolában tanult marxista szólamokat hangoztatta. (…)

Visszafelé menet láttam, hogy igen elgondolkozik. (…)

A pestihez hasonlóan mi is megszerveztük a két napos tiltakozó sztrájkot. Lényege az volt, hogy két teljes napig a város lakossága nem megy ki az utcára, üzletek, hivatalok, minden zárva maradt. Tökéletesen sikerült, csak a szovjetek ijedtek meg, de nagyon. Reggelre virradóra egy embert sem láttak sehol, Esztergom úgy nézett ki mint egy halott város. Riadóztatták a páncélos ezredet, szaladgáltak össze-vissza, senkivel nem tudtak érintkezésbe lépni, telefon nem volt, minden be volt zárva. Amikor újra találkoztam egy tárgyaláson a századossal, azt mondta “ez valami csodálatos volt”. Kérdezte, hogy tudtuk így megszervezni? Mondtam, itt nem sokat szerveztünk, csupán meghirdettük a két napos sztrájkot, tiltakozásul a szovjet megszállás és a Kádár kormány ellen, az eredmény ez volt, amit ő is érzékelt.

Előfordult – ezt csak hallottam – hogy a volt kommunisták november vége felé egy névsort állítottak össze, szerintük kit kell felakasztani a városban és megjelentek a szovjet ezredesnél a névsorral. Az átnyújtott névsort az ezredes széttépte és előterjesztőit nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illetve, kizavarta az irodájából. Úgylátszik, a sok vitának mégis volt eredménye. (…)

természetesen nyilvánvaló volt előttünk, hogy sokáig már nem tudjuk tartani magunkat. Miután Budapesti Központi Munkástanácsot letartóztatták, a Csepeli Munkástanáccsal vettük fel a kapcsolatot az egységes fellépés érdekében. Magam is jártam Csepelen, de ekkor már a lehetőségeink nagyon beszűkültek.

A volt kommunisták is mozgolódtak: novemberben, vagy decemberben a városban röpcédulákat szórtak. Úgy emlékezem, Zséger László, Horváth Csaba és én szerepeltünk külön-külön. Az enyém címe “Ki a fasisztákkal a munkástanácsokból”. Január 31-én egy külön oldalon foglalkozik a Szabad Nép az esztergomi ellenforradalmárokkal és tevékenységükkel, többek között velem is. Mondanom sem kell, hogy az egész cikk hemzsegett a hazugságoktól. Úgy tudom, még két megyei lap is foglakozott “ellenforradalmi” tevékenységünkkel. Aznap este összeszedtek bennünket.”

Az esztergomi, majd tatabányai kihallgatások után Kistarcsára internálják, ahonnan – külső segítségnek köszönhetően – 1957 májusában kórházba vonulhatott, előbb Esztergomban, majd Kisbéren. Végül azonban a győri elmeosztály “menedéke” sem óvta meg attól a koncepciós pertől, amelynek Horváth Csaba volt az elsőrendű vádlottja. “A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvételéért” első fokon másfél évi börtönre ítélték; majd az ügyész fellebbezése nyomán a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa a per mind az öt vádlottjának jelentősen felemelte a büntetését. (Kiss Lászlóét 4 évi börtönre.) Az indoklás szerint az elsőfokú ítélkezés nem vette kellőképpen figyelembe az osztályidegen ellenforradalmárok “személyi társadalom-veszélyességét”.

Az 1958. május 14-én kihirdetett jogerős ítélet után 2 év 3 hónapot töltött ki büntetéséből. Az 1960. április 4. alkalmából meghirdetett amnesztiával szabadult.

Apósánál lakott Pilisvörösváron; fizikai munkásként több helyen dolgozott, így évekig régi munkahelyén is, az esztergomi Szerszámgépgyárban. 1980-ban baráti segítséggel Budapesten, egy fonalbolt vezetőhelyetteseként kapott állást. Innen ment nyugdíjba 1986-ban.

Kétszer nősült, egy lány és egy fiú édesapja.

rehabilitációja – ugyanúgy mint társait – az 1989. évi XXXVI. törvénnyel kezdődhetett meg, amelynek nyomán az ítéletet megsemmisítették. 1991. október 23. alkalmából az 1956-os Emlékéremmel tüntették ki; 1992 elején pedig visszaadták tartalékos hadnagyi rendfokozatát, és egyben őrnaggyá léptették elő.

Kiss László 1995-ben hunyt el Budapesten – katonai tiszteletadással vettek végső búcsút tőle.

KISS LÁSZLÓ 1956-os helytállásáért – Esztergom Önkormányzata 1993

KISS LÁSZLÓ 1956-os helytállásáért - Esztergom Önkormányzata 1993

Ezer éves Esztergom 973 – 1973 emlékplakett

Ezer éves Esztergom 973 - 1973 emlékplakett

 

István és Géza királyaink – az emlékplakett másik oldalán

István és Géza királyaink - az emlékplakett másik oldalán

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://linknaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr155821116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása